Lennart Meri Az UNESCO párizsi főhadiszállásán 1995 november 16.-án tartott beszéde idején.( A fotó illusztráció) 

Amikor 1994-ben Észtország elnöke Lennart Meri beszédében Oroszország birodalmi terjeszkedésének veszélyéről kezdett beszélni, rendkívül feldühítette az orosz csinovnnyikot, Vlagyimir Putyint, úgyhogy az  távozott a teremből, becsapva maga mögött az ajtót. Mit is mondott Meri beszédében a szomszédos ország ambícióiról?

A G-20-ak idei tanácskozásának helyt adó Hamburg városának egyik legrégebbi hagyománya, az excellenciás vendégek (politikusok, üzletemberek, alkotó értelmiségiek) tiszteletére az öreg városházán évente adott díszebéd.   Az eseményt, melynek német neve Matthiae-Mahl, 1356 óta tartják a hanza városban. 

"Ez egy nagyon régi hagyomány, a légkör ott igen ünnepélyes és emelkedett --  mondja (link:говорит) a Matthiae-Mahl-ról a hamburgi üzletember. Wolfgang Rosenbauer  --Ezen a fogadáson megfelelően kell viselkedni, az asztalokon a városi kincstár ezüst étkészlete, az emberek frakkban, legjobb ruháikban, a beszédek csakis magas színvonalúak" 

A szervezők minden évben kiválasztanak egy tiszteletbeli vendéget, mely az egybegyűlteknek beszédet tart.   1994-ben Észtország elnöke, Lennart Meri (1929--2006) volt a tiszteletbeli vendég  és az akkor 42 éves Vlagyimir Putyin Hamburg testvérvárosa, Szentpétervár alpolgármestereként tartózkodott ott.         

A beszéd alatt Putyin olyat tett, amilyet a Matthiae-Mahl-on se előtte, se utána senki:felállt és távozott

A Die Zeit újságírója, a teremben tartózkodó Anna von Münchausen a következőképpen írja le az eseményt (link: описывает ): "A jelenlevőkre megvető pillantást vetve, katonás léptekkel távozik a teremből, lépései nyomán nyikorog a parketta. Mögötte összesúgnak. Ki ez? Mit akar? Az ajtó nagy zajjal becsapódik".

A visszaemlékezések szerint a szemtanúkat sokkolta az esemény.

Lennart Meri--észt diplomaták fia, aki átélte apja többszöri letartóztatását és Szibériába hurcolását, szovjet disszidens, az észt nemzeti újjászületés harcosa, dramaturg, prózaíró és műfordító--beszédében azt a gondolatát mondta el, hogy Oroszország, a demokrácia külső győzelme ellenére, mint birodalom nem szűnt meg és egyszer feltétlenül elfoglalja a szomszédos területeket.   

A Nasztojáscseje Vremjá (Настоящее Время--Jelenidő) lehozza  Lennart Meri 1994 február 25.-én, Hamburgban a Matthiae -Mahl díszebéden elhangzott beszédének (link:речи Леннарта Мери на торжественном обеде Matthiae-Mahl ) rövidített fordítását.

Lennart Meri elnök beszéde

Tisztelt polgármester úr, Excellenciás Uraim, Hölgyeim és Uraim! 

Az észt köztársaság elnöke vagyok.  Ha a szabad hanza város  Hamburg tornyait, csúcsait nézem, úgy érzem magam, mint otthon, a Finn öböl partján elterülő Revalban, Tallinban.  Ma egy megtisztelő feladat vár rám, egy feladat, mely számomra nagyon fontos: át kell adnom országom üdvözletét, mely valójában nincs is olyan messze Hamburgtól.

Hanza szelleme (link: Ганзейский дух,), melyet nem csak Tallin, de egy sor észt város is magáénak érez, mindig is a nyitottság és a józan ész szelleme volt. Ugyanakkor vállalkozó, sőt harcos szellem is, különösen, mikor a szabadság és annak megvédése volt a tét.

Otthon, Tallin régi városházán egy német mondás függ a falon, mely szépen illusztrálja a hanza szellemet: «Fürchte Gott, rede die Wahrheit, tue Recht und scheue niemand»--"Féld az Istent, az igazat mondd, igazságosan cselekedj és senkitől ne félj" «Fürchte Gott, rede die Wahrheit, tue Recht und scheue niemand».  Alávetem magam e régi mondásnak és nyíltan elmondom Önöknek az igazságot, ahogy azt most én és a népem látja.

<...>

Az észtek a totalitarializmus éveiben sem vesztették el hitüket a szabadságban. <...>  Mivel népünk nyugat-európai típusú társadalom és mivel sajnos geostratégiai szempontból nagyon sebezhető területen lakunk, az európaiaknál jóval nagyobb az érzékenységünk a közelünkben levő problémákra és fenyegetésekre. A mai világ gyakorlatilag már elvesztette ezeket az érzéseket.  

<...>

Szubjektív szempontból érthető, hogy a Szovjetunió szétesését a Nyugat egyfajta győzelemként értékeli: szubjektíve az is érthető, hogy a Nyugat reményét és szimpátiáját az Oroszországban működő reformerőknek szenteli. Ezzel együtt ezzel a hozzá állással a Nyugat azt kockáztatja, hogy az önbecsapás satujába kerül. A második világháború után az USA és Nyugat-Európa országai több mint 80 milliárd dollárt költöttek a Tito rezsim támogatására és a Szovjetunió távoltartására az adriai partoktól.  

Tegyük fel magunknak a kérdést: hihetünk-e az etnikai konfliktusok megoldásában azon állam béketeremtő és közvetítő szerepében, mely képtelen megbirkózni saját legsúlyosabb etnikai és etikai problémáival? A nyugtalanságunk csak fokozódik, ha figyelmesebben megnézzük az orosz külügyminisztérium nemrég kiadott dokumentumát.   Ebben arról van szó, hogy a szomszédos országokban élő etnikai oroszok problémájának megoldására  Oroszország  nem csak diplomáciai eszközöket alkalmaz.  Tekintet nélkül arra, hogy ezek az orosz etnikai kisebbségek a szomszédos országokban gyakran a helyi lakosság erőszakos megszállása és kitelepítése következtében jelentek meg.

Ebből a moszkvai dokumentumból csak arra következtethetünk, hogy Oroszország készen áll egyéb eszközök alkalmazására. Hogy mik lehetnek ezek az eszközök, mi észtek és a többi kis nép túlságosan is jól ismeri közelmúltja történelméből.

Engem nyugtalanít, hogy az orosz külpolitika és politikai filozófia vezetését újra az irracionalizmus hatja át. Szolzsenyicin már régen felszólította az oroszokat, hogy búcsúzzanak el a birodalomtól és magukra összpontosítsanak. Arról beszélt, hogy el kell fogadni az "önkorlátozás szellemét", úgy gondolta, hogy az oroszoknak a saját gazdasági, szociális és intellektuális problémáikat kell megoldani.  Nagy kortársuk felhívását figyelmen kívül hagyva, az orosz politikusok újra nyíltan országuk valamiféle "különleges szerepéről", "béketeremtő missziójáról" kezdtek beszélni, melyet az új Oroszországnak a volt Szovjetunió térségében kell betöltenie.  Jelcin elnök egyik legközelebbi tanácsadója Szergej Karaganov ezt a gondolatot látszólag szerény és nem erőszakos formában mondta ki, bár valójában ez elég kemény dolog: Karaganov azt mondta, hogy Oroszországnak «primus inter pares», egyenlők közt az elsőnek kell lennie a volt szovjet birodalom egész térségében. Eszembe jut Orwell híres szállóigéje a kommunizmus szovjet változatáról:"Mindenki egyenlő, de egyesek egyenlőbbek". 

Miért nem ismeri el Oroszország, mely szavakban szakított a Szovjetunió bűnös örökségével, hogy a balti országok--Észtország, Lettország, Litvánia--megszállása és a Szovjetunióhoz csatolása akaratuk és a nemzetközi jog megsértésével történt először 1940-ben. majd 1944-ben, majd ezen nemzetek létét fenyegették a szovjetizáció és a ruszifikáció évtizedei? Az orosz külügyminiszterhelyettes Szergej Krilov a balti országok kérdésére még ma is hivatalosan kijelenti, hogy 1940-ben Észtország, Lettország, Litvánia "önkéntesen" csatlakoztak a Szovjetunióhoz.  Még jó, hogy nem mondja, hogy észtek tízezrei, beleértve magamat és teljes családomat, "önkéntesen" engedélyezték a szovjet hatóságoknak, hogy deportálják őket Szibériába.   

Hölgyeim és Uraim, hogy lehet ezt nyugodtan hallgatni?  Érthető,  hogy ez a többé kevésbé ismert tiszta orosz irracionalizmus az orosz politikát valami abszolút megjósolhatatlanná dologgá teszi. .De van még egy nyugtalanító  tendencia, melyet a nyugati demokráciák a saját kényelmük érdekében reálpolitika megnyilvánulásának  neveznek.   Arról a stratégiáról beszélek, melyet az "agresszor megbékítése" stratégiájának kellene neveznünk. Ezzel a hozzáállással Önök, akaratuk ellenére az orosz birodalmi erők cinkosává válnak. Oroszországban a mai napig hiszik, hogy a legsúlyosabb belső problémák megoldhatók a szomszédok fenyegetésével, új területek elfoglalásával.

<...>

Az Oroszországban (mely még ma is inkább egy szuperkontinensre, mint egy átlagos államra emlékeztet) zajló társadalmi-gazdasági folyamatokat, bármennyire szeretnénk is, nem lehet kívülről kontrollálni.  <...> Ha tényleg szeretnének Oroszországnak és népének segíteni, akkor érthetően  meg kell magyarázni a jelenlegi orosz vezetésnek, hogy még egy birodalmi hódítást  senki sem tűr el.   Akik ezt nem teszik meg, azok a demokrácia ellenségeit segítik Oroszországban és a többi posztkommunista országban. 

Mint említettem, Hölgyeim és Uraim, Észtország nagyon közel van Németországhoz és Hamburghoz.  A Nyugat és elsősorban Németország sorsdöntő választás előtt áll.  Vagy tűri a nagy keleti hatalom imperialista politikáját, támogatja financiálisan, sőt még valamilyen rövid távú hasznot is megpróbál kicsiholni--ami, kedves hallgatóim, igen rövidlátó politika lenne.  Vagy segít a demokrácia, szabadság, felelősség és béke eszméinek felülkerekedni a Balti tengertől a Csendes óceánig terjedő hatalmas térségben. Ha ezt szeretnék elérni, akkor a demokratikus Nyugatnak határozott erőfeszítéseket kell tennie, hogy biztosítsa a német határtól keletre eső  kis és közepes országok stabilitását és biztonságát. Ez alatt egész közép -Európa területét értem, mely értelmezésem szerint a Baltikumban az észt Narvától az Adriáig terjed. Ide tartozik Ukrajna is.

https://www.currenttime.tv/a/28598781.html